Kb. öt éve nem olvasok gyereknevelési kézikönyveket.
Senkitől. Még attól sem, akiket mélységesen tisztelek.
Nem vagyok ám nagy aduász, aki mindenre megfelelőrecepttel rendelkezik!
Ó, dehogy!
Ill. kitartó, makacs, önfejű, ember lévén előbb-utóbb minden problémát megoldok.
De nem a gyereknevelésben!
Milánommal tíz éve utazunk a mi kis hullámvasutunkon.
Igazi szélsőséges érzelmektől túlfűtött szerelem a mienk.
Talán mert annyira hasonlóak vagyunk.
Elsőszülöttem féléves korától lubickol a dackorszakban, amiből mostanra sem sikerült kinőnie.
Durrog, puffog, ellenáll, elégedetlen, kiakad, veszekszik, ha valami nem teljesen a szája íze szerint történik. Nem kicsit . Nagyon.
Mindeközben okos, érzékeny, illedelmes, szégyellősen mosolygós, ha kilépünk a házunkból.
Nem könnyű nekünk egymással, holott a köztünk levő szimbiózis mit sem csökkent születése óta.
Sokszor irigyeltem azokat a szülőket, akik kicsi Buddhájukról meséltek, aki szelíd, engedelmes, és semmi, de semmi baj nincs vele.
Mondom évek óta nem vettem a kezembe szakirodalmat...Nem éreztem egyiknél sem, hogy igazán segítség lett volna a saját konkrét "problémámra".
Dr. Ross Campbell könyvére az iskolai könyvtárban bukkantam, és a címe alapján azzal a céllal olvastam bele, hogy talán segítheti a tanári működésem egy meglehetősen kemény közegben.
Először éreztem a megvilágosodást a gyerekemmel kapcsolatban!
Te jó ég!
Hiszen minden a legnagyobb rendben! Mit parázok annyit?
Nem könnyű az út, ami előttünk áll, de még nem késő felnőnöm a szülőszerephez! :-D :-D
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése
Légy pozitív! :-)